Interjúk
Beszélgetés Marosi Ernő akadémikus professzorral
Miért éppen a váradi Szent László-fejereklyetartóról – vagy ahogyan a turista jobban ismerheti: a győri Szent László-hermáról szól az előadás?
Mert úgy vélem, eléggé közismert emléke a magyar középkori művészetnek, azonban mindig ilyen vagy olyan szempontból szerepel a könyvekben és a tanulmányokban. Rá kellett döbbennem, hogy monográfiája máig nincsen. Nincsen annak ellenére, hogy a magyar művészettörténet-írás legnagyobb tudósai foglalkoztak vele — itt a teljesség igénye nélkül — Ipolyi Arnoldtól a régész László Gyuláig, Czobor Bélától Balogh Jolánig, Genthon Istvántól a közelmúlt nagy kutatójáig, Kovács Éváig. Nekem is módom volt két kiállítás kapcsán, 1987-ben, majd 2006-ban foglalkozni vele, s mindkétszer közelről is vizsgálni. Nem vonhatom ki magam a hatása alól, ahogyan ezt tapasztaltam tudós kollégáimon és kiállításrendező szakmunkásokon egyaránt. E hatás történeti tényezőinek igyekszem utánajárni.
Lehet-e egy középkori mű változatlan hatásáról beszélni ma?
Úgy gondolom, hogy az ereklyetartó büszt számos régi, olykor antik tradícióra visszavezethető eleme, amelyek mind a középkori ereklyetisztelet szolgálatában készített figurális ereklyetartó hagyományában gyökereznek, ma sem téveszti el a hatását. Ilyen maga a büsztformátum, az élő, kifejező szemek, a „megszólalásig hű” elevenség.
Ezek, ugye, a portré sajátosságai?
Voltak is, akik Szent László valamilyen portréját keresték benne. Szerintem ez anakronizmus, ilyen ábrázolás csakis a 14. századi udvari kultúra talaján, s éppen Zsigmond király korában, 1420 táján készülhetett. Ebben biztos csak egy másik nagy élmény, a budai Zsigmond-kori szoborlelet 1974-es megtalálásának hatására lehetek. Ez az a legfontosabb új elem, az udvari kultúra közvetlen benyomása, amellyel ma hozzá tudunk járulni a szobor ismeretéhez.
És miért fontos ezzel kapcsolatban feltenni azt a kérdést, vajon van-e végleges megoldás a művészettörténetben?
Azért, mert a magam megoldását is csak egynek tartom a lehetséges megoldások között. Amikor szakterületem sajátosságait szeretném bemutatni, a megközelítések és a szempontok végtelen sokaságát kívánom hangsúlyozni. Amíg vannak új szempontjaink és meglátásaink, a régi mű is kortársunk, kultúránk része marad. És minden művészettörténész ebben érdekelt, különösen az, aki tanítja ezt a tudományt.
