Interjúk
Beszélgetés Nyomárkay István professor emeritus akadémikussal
Mikor és milyen ösztönzésre kezdtél nyelvtudománnyal, filológiával foglalkozni?
A nyelvek már kisiskolás koromtól érdekeltek. Szívesen tanultam németül, franciául és később az orosz sem okozott semmi nehézséget. Abban a tekintetben is szerencsém volt, hogy latinul is tanultam. Már általános iskolás voltam, hatodikos vagy hetedikes, amikor lehetőség nyílt rendkívüli latinra, így amikor gimnáziumba kerültem, humán tagozaton folytattam tanulmányaimat. Persze ekkor nem volt, nem is lehetett még szó a nyelvek tanulmányozásáról, de arról igen, hogy éppen a latin alapján áttekintést kaphassunk a nyelvek szerkezetéről, kialakuljanak grammatikai fogalmaink, s a későbbiek során tudjuk hová tenni a tanult jelenségeket. Kitűnő tanáraim voltak, először a Lónyay utcai református gimnáziumban, majd utána az Eötvös József Gimnáziumban is. Az ELTE Bölcsészettudományi (akkor még Nyelv- és Irodalomtudományi) Karán kezdtem tanulmányaimat.
Klasszika filológiát és történelmet szerettem volna tanulni, de nem nyílt rá lehetőségem, ezért Hadrovics László professzor úr tanácsára szlavisztikára jelentkeztem, magyar – délszláv (szerb-horvát) szakra. Megszerettem a szlavisztikát, s bizonyos, azon a színvonalon elég stabil orosz nyelvtudásom is segített, hogy a horvátot és a szerbet elsajátítsam anélkül, hogy egyetemi tanulmányaim ideje alatt nyelvterületre mehettem volna. Részt vettem a Nyelvészeti Tudományos Diákkör munkájában, amely eredményesen működött Fábián Pál professzor úr irányításával. Nyolc tanéven át voltam középiskolai tanár, 1964-ben szereztem egyetemi doktorátust, majd magyar lektorként működtem egy-egy tanévet előbb a szentpétervári (akkor: leningárdi) Zsdanov Egyetemen, majd pedig a Zágrábi Egyetemen. 1975-ben kerültem az ELTE-re. Így kezdődött tulajdonképpen tudományos pályafutásom.
2. Hogyan látod a fiatal tudósnemzedék fejlődésében a mesterek, a példaképek szerepét?
Ismét saját tapasztalatból kell kiindulnom. Pályám kezdetén olyan professzorokat hallgathattam, mint Hadrovics László, Kniezsa István, Bárczi Géza, Pais Dezső, irodalomtudományból pedig Klaniczay Tobor, Szauder József, Sőtér István, Bóka László. Mellettük sokat köszönhetek a két évvel eltávozott Póth István tanár úrnak, akitől a horvát és a szerb nyelvet tanulni kezdtem. Érdeklődésem formálódásával, és elsősorban Hadrovics László ösztönzésére fordultam a déli szláv nyelvek felé. A szerbhorvát (ma: horvát és szerb) mellé aztán fokozatosan belépett a szlovén is.
Első tekintélyes folyóiratban, a Magyar Nyelvben megjelent tanulmányom címe Tárgyas igék tárgy nélkül. Ezt a cikket lényegében Hadrovics professzor funkcionális magyar mondattanának indíttatására írtam. Még néhány rövidebb tanulmánnyal „tettem kárt” a magyar nyelvészetben, de végül sem kerültem messze tőle, hiszen a magyar szlavisták kutatásai mindig is sok hungarológiai vonatkozást tartalmaztak. Még a legkisebb közleményeimet is éveken át mindig megmutattam kedves professzoromnak, akinek tanácsait mind témaválasztás, mind feldolgozás és kidolgozás tekintetében is megfogadtam. A professzor úr legnagyobbnak Gombocz Zoltán tartotta, s azt mondta, hogy maga is tőle tanult szerkeszteni és fogalmazni. Így egy kis csúsztatással, közvetve magam is Gombocz tanítványnak tarthatom magam.
A mostani fiatalabb, kezdő generáció – véleményem szerint – legnagyobb hibája, hogy igazában véve nincs mesterük. A témavezetők tanácsait vagy megfogadják, vagy nem, inkább mennek a maguk elképzelte úton, holott rengeteg hiábavaló munkát megtakaríthatnának, és kevesebb vargabetűt kellene megtenniük. Az, hogy valakinek tanítómestere van, nem jelenti, nem is jelentheti az önállóság, az önálló vélemények feladását, ám bizonyos, hogy magvas önálló véleményre csak megfelelő, biztos alapismeretek, alaptudás birtokában lehet jutni.
3. Hogyan látod, és miként értékeled filológiánk helyzetét ma?
Amint az előadásban el is fog hangzani, a filológia fogalmát meglehetősen tágan értelmezem. Szerintem alapvető fontosságúak a szövegek, akár klasszikus, akár modern filológiáról legyen is szó. Ahogyan görög, latin vagy keleti filológiák nem tanulmányozhatók nélkülük, sőt rajtuk alapulnak, úgy a modern filológiák területén sem választható mereven szét a nyelv és az irodalom. A teóriák mit sem érnek konkrét nyelvi adatok nélkül. Hangsúlyozni szeretném viszont azt is, hogy csak olyan nyelvekkel foglalkozhatunk, amelyeken – ha nem is beszélünk – de legalább szöveget olvasni tudunk. Ellenkező esetben naívságokba tévedhetünk, sőt nevetségessé is válhatunk. Erről említek majd példát az előadásban is. A modern filológiákat tanszékeken vagy kutatócsoportokban művelik, akadémiai kutatóbázisuk nincs. Ezért jött létre 1983-ban a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a máig is működő Modern Filológiai Társaság, melynek alapító főtitkára Frank Tibor professzor úr, első elnöke pedig Dobossy László professzor úr volt. Amint a Társaság konferenciái és kiadványai mutatják, az érdeklődés homlokterében a filológia helyzete és perspektívái állnak. Legutóbbi konferenciák cím is ez volt: Quo vadis philologia temporum nostrorum? A kérdésre rövid válasz nem adható, annyi azonban bizonyos, hogy a fordítás, a lexikológia és lexikográfia, valamint a világ nyelvi képének Bańczerowski Janusz professzor úr által felvetett és több részletében ki is dolgozott problémakör alkotja.
4. Mindnyájan tudjuk, hogy dolgozol, oktatsz és kutatsz is. Hallhatnánk valamit terveidről?
Szűkebb kutatási területem, mint említettem is: a délszláv filológia. Jelenleg érdeklődésem homlokterében a Közép-európai nyelvújítások állnak. Eddigi ismereteim, egyes részletkérdések feldolgozása alapján úgy látom, hogy szoros összefüggés van a magyar, a cseh és a horvát nyelvújítás között. Ez mind ezeknek a mozgalmaknak szellemi alapjára, a kibontakozó vitákra, sőt nézeteltérésekre, mind a nyelvújítás konkrét eredményeire, az új szavakra, kifejezésekre és szakszavakra is vonatkozik. Igen érdekes (s itt most ismét utalok a nyelvi világképre) az a sok esetben megmutatkozó szemléleti párhuzamosság, ami sokszor igen nehézzé teszi egy-egy új kifejezés útjának rekonstruálását. Itt persze megint a szöveg segít. Már évtizedekkel ezelőtt foglalkoztam a horvát nyelvújítás lehetséges magyar mintáival, s már akkor sem tudtam határozottan állást foglalni az irány kérdésében, vajon (latin, francia) – német – magyar – horvát vonalról van-e szó, vagy a horvát tekintetében az elsődleges forrás vagy minta a cseh, sőt esetleg a magyar? Ha párhuzamos szövegeket tanulmányozunk, például törvényszövegeket, katonai szolgálati vagy gyakorlati szabályzatokat, könnyen eldönthető a forrás. Erről is beszélek majd röviden az előadásban.
Történeti és leíró szláv dialektológiai kutatásaimat is folytatni kívánom. Kiegészítésre szorul az 1996-ban megjelent burgenlandi horvát nyelvtörténeti szótár, üssze lehetne gyűjteni és szótárban feldolgozni további kisebb magyarországi horvát vagy szlovén nyelvjárások és helyi nyelvek szókincsét, amiből számos érdekes következtetés vonató le. Munka van, csak idő és kedv is adassék!
A beszélgetés készítette:
Bańczerowski Janusz
egyetemi tanár
Lengyel Filológiai Tanszék
