Interjúk
Beszélgetés Frank Tibor egyetemi tanárral, az MTA doktorával
Mikor és hogyan került a kivándorlás a történettudomány látóterébe?
A migrációs tanulmányok sokak szemében amolyan senki földjén mozognak, hiszen olyan embercsoportokkal foglalkoznak, amelyek otthon, saját hazájukban már nem voltak a történelem szereplői, új, választott hazájukban pedig még nem váltak azzá. Az amerikai kivándorlás a világtörténelem addigi legnagyobb migrációs hulláma volt, először – érthető módon – az amerikai történetírásban és az amerikai társadalomtudományokban kapott komolyabb figyelmet, s hozzá éppen akkortájt, az 1920-as évektől, amikor a tömeges bevándorlást az Egyesült Államok törvényhozása és kormányzata igyekezett korlátozni. Magyarországon a migrációs stúdiumok komoly formában csak 1980 és 2000 között kezdődtek el, vagy legalábbis ekkortól fogva jelentek meg e kutatási téma legjelentősebb hazai mesterének, Puskás Juliannának könyvei, s ezzel nagyjából egyidejűleg a debreceni Orosz István és Rácz István, az Amerikában élő Tezla Albert és Várdy Béla, az emigráns Borbándi Gyula, illetve a tudománytörténész Hargittai István és Palló Gábor is publikálták idevágó munkáikat. Ez akkor áttörés volt, hiszen az amerikai magyarsággal, az emigránsokkal sokáig nem volt szokás, nem volt tanácsos foglalkozni: a hidegháború szelleme áthatotta a társadalomtudományt.
Hogyan hatottak magyar történészi munkájára az amerikanisztika elméletei és témaválasztásai?
Egyetemes történésznek tanultam, annak készültem. Bár viszonylag hamar felfigyeltem az amerikai tudományosság tágasabb szemléletére, elméleti fogékonyságára, gazdagabb, inter- és multidiszciplináris eszköztárára, amerikanista tanulmányaimat a hazai politikai viszonyok következtében jórészt önerőből és későn folytattam. Majdnem 40 éves voltam, amikor először mehettem hosszabb időre az Egyesült Államokba, Fulbright ösztöndíjjal, bár rögtön tanárként. Amerikában szoktam meg a globális szemléletet, a tágas horizontot, a világtörténeti látásmódot. Ez érthető módon jótékonyan hatott magyar történészi munkámra is, a magyar történelemhez szokott, lokális látásmódomra, magyar központú történelemszemléletemre. Az utóbbi húsz esztendőben rendszeresen és hosszan tanítottam amerikai egyetemeken, s az amerikai történelem hazai és a közép-európai történelem amerikai egyetemi oktatása kölcsönösen áthatotta bennem egymást, átalakította gondolkodásomat.
Melyek voltak a magyar kivándorlás legfőbb szakaszai, s ezek mely társadalmi rétegeket érintették? S ami talán még fontosabb: a történésztől mennyiben követeltek más és más vizsgálati módszereket vagy attitűdöket, segédtudományok alkalmazását e különböző kivándorlási hullámok és szakaszok?
Az amerikai magyar kivándorlók első kis csoportja Kossuth Lajos nyomában, 1849 után emigrált, s kevesen voltak, akik ezek közül le is telepedtek az Egyesült Államokban. A nagy kivándorlási hullám 1880 után indult el és az I. világháborúig tartott. A hazai szegénységtől menekülő, Ellis Islanden partraszálló egyszerű emberek zömükben nem kivándorlók, hanem vendégmunkások voltak, akik százezrével, sőt bizonyos években (1904, 1907, 1910, 1913) kétszázezrével hagyták el magyar hazájukat a biztosabb állás, s a jobb kereset reményében. Ezt a nagy tömegű kivándorlást a hajónaplók és a bevándorlási hivatal irattárának vizsgálata révén, jobbára statisztikai eszközökkel lehet feltárni és ezt is tettük Puskás Juliannával közösen folytatott kutatásunkban, amellyel az Ellis Islanden felépített roppant amerikai bevándorlási adatbázist igyekeztünk mintegy 30,000 magyarországi kivándorló adataival gazdagítani, hajónaplók adatsorai alapján.
Az I. világháború után az amerikai bevándorlás-korlátozást keresztül erőltető ún. kvóta-törvények (1921, 1924) radikálisan lefaragták a kivándorlók számát, s Magyarországról egészen 1965-ig, tehát több mint negyven éven át mindössze évi 473 (!) embert engedtek be az Egyesült Államokba. Ekkor kerültek Amerikába a szellemi kivándorlást képviselő magyar géniuszok, a nagy természettudósok, orvosok, filmesek, előadóművészek. E szám szerint kisebb, de jelentőségében alig felmérhető csoport kutatása komplex kultúrtörténeti megközelítést igényel, méghozzá azokban a levéltárakban, ahová egy-egy neves személyiség iratanyaga – jobbára véletlenek folytán – bekerült. Több mint 50 archívumban dolgoztam a munkámhoz szükséges forrásanyag összegyűjtésén, zömmel Amerikában, kisebb részt Németországban, Ausztriában és persze idehaza.
Megint más módszereket kívánt meg az 1945 utáni kivándorlás kutatása, az 56-osok történeti vizsgálata, itt az oral history, a még ma is magánkézben lévő, a családok által őrzött irathagyaték, az amerikai titkosszolgálati zárak felpattantása, a „secret, confidential” címkék hatálytalanításának kiharcolása tartozott a szükséges munkamódszerek közé.
A XX. századra vonatkozó kutatásai alapján hogyan látja: változnak-e a migráció formái, módjai, okai?
A migráció mára világméretűvé és hozzá jószerivel természetessé vált. Ma már nem a helyhez kötött létforma, hanem a folyamatos mozgás az állandó. A volt brit gyarmatok népcsoportjai Nagy-Britanniába, az észak-afrikai Magreb országok lakósai Franciaországba, az iszlám országainak népessége Németországba, a kínaiak mindenfelé, így hozzánk is, a hispano/latino népesség milliói az Egyesült Államokba törekednek. A tisztán nemzetállamok kora lejárt, majd minden országban kevert etnikumok élnek, a soknemzetiségű állam egyre inkább a törvényszerű, s nem a kivétel. Világosan látni kell azt is, hogy a tehetség a pénz irányába mozdul el, s ha az egyes országok nem tudják megtartani kiemelkedő fiataljaikat, akkor azok a gazdag országok polgárai lesznek. Vonatkozik ez természetesen Magyarországra is, ahol a tehetséggondozás, a talentum megbecsülése és kiemelése, az egyéni teljesítmény kiemelt anyagi honorálása még mindig nehezen születik meg és hamar elhal. Vonatkozik ez eltömegesített egyetemünkre is, ahol nincs időnk, energiánk a kevés igazán kiemelkedő diákkal foglalkozni, mert lefoglal bennünket a nagy tömeg képzése. Az amerikai kivándorlás története pedig azt tanítja nekünk, hogy a nagy tehetség fel- és elismerése lenne az igazi feladatunk. Hogy a kiváló emberek itthon maradjanak.
A beszélgetést készítette:
Dr. Bollobás Enikő
tanszékvezető egyetemi docens
ELTE BTK Amerikanisztika Tanszék
