Interjúk
Beszélgetés Kulcsár Szabó Ernő akadémikussal, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatójával
Miért tartja fontosnak, hogy az irodalomtudomány új utakat nyisson a kultúratudomány felé?
Itt két, egymással történetileg nagyjából egykorú, 18. századi eredetű értelmezésmódról van szó. De míg a kultúratudományi késleltetve bontakozott ki, a másiknak óriási felhajtóerőt jelentett a 19. század. Mert a “modern filológiai” szakágazatok spektrumának kialakítását nagyban támogatták a 19. század – akkor mindenben regresszívnek még nem mondható – nacionalizmusai. A kulturalitás ezredfordulós értelmezése, amely az emberi előállítású világ primer mediális közvetítettségének tapasztalatát tekinti a kultúra elsődleges ismérvének, időközben rendkívüli mértékben kiterjesztette azoknak a kulturális technikáknak a világalkotó potenciálját, amelyeket a hagyományos kultúraértelmezés döntően még a szellemi-művészeti képzés és művelés körére korlátozott. Az emberi test mediális kiterjesztésének technikáit vizsgálva McLuhan például – az írott szótól és a számtól az írógépen át a térképekig és a fegyverekig – már jó fél évszázada szuverénnek és függetlennek ítélte a kultúraalkotás materiális tényezőit (Understanding Media, 1964). A mediális kutatási hangsúlyok az irodalomértelmezésben jelentős mértékben irányíthatják rá a figyelmet az irodalmi mű materiális megalkotottságára, a szövegek fono- és optomediális sajátosságaira. Egyáltalán, arra a jelenségre, hogy az irodalom médiuma maga sem homogén.
A kultúra „eredetéről” értekezvén a történeti megközelítésnek új általános elméletét hirdeti meg: hogyan áll e téren a történetiségnek és elméletiségnek egymással hagyományosan szembeállított jellege?
Ez a kettő normális esetben termékeny szellemi szövetségre léphet egymással. Nagyon elhibázott lépés abból kiindulni, hogy az elmélet afféle hagyománytörő, időt és történelmet felszámoló ármány volna a jól bevált származástani pozitivizmus adatoló hitelessége ellenében. A történeti filológia híveinek java nagyon is érti, mi itt a tét. Mert őket is egy történeti alapzatú elméletkutatás emlékeztette arra, hogy egész történeti világképük maga is történeti termék. A történeti világmagyarázat is véges és múlékony valami. Nem volt mindig történelem, és, elképzelhető, hogy nem is lesz mindig. Ennél fontosabb itt, hogy a hermeneutika nyomán az új kultúratudományi irányok is rámutattak az ún. időtlen esztétikai tudat kérdésességére.. Ez a tudat azt hiszi magáról, hogy bizonyos műveltség mennyiség birtokában minden felől esztétikailag ítélhet. De vajon hogyan mérjük az “esztétikai értékkülönbséget” Furtwängler, Toscanini vagy éppen Tennstedt között – amikor a híres “Trauermarsch”-ot vezénylik? A szólamszerkezet formális/matematikai dramatizálásában? A recepció érzelmi “hullámzásán”? Vagy egyszerűen – stopperórával? De az utóbbi esetben is az a bökkenő, hogy rövid kezeivel a kis Maestro Furioso olykor közel másodpercre annyi idő alatt “vezényelte le” a betétet odaát, mint hosszabb karjaival a magastermetű Herr Professor a kontinensen. És mégis van különbség. De nyilván nem a kezek kinezisében. Lehet, hogy itt inkább azt kellene kérdeznünk, mi történik velünk ilyenkor. Megváltoztat-e bennünket a műalkotás tapasztalatának igazsága?
Előadásában a nyelv médiumát és dialogikus voltát vizsgálja: hogyan alkalmazhatók feltételezései és kategóriái az egyes irodalmi művek prezentálása során?
Talán annak beláthatóságát ösztönözhetik az ilyen kutatások, hogy irodalmi mű csak a szöveg és olvasó “beszélgetésének” köztes terében létezik. Előtte és utána csupán diszkrét nyomdai jelek sora. Az irodalom médiuma a nyelv, ezért az irodalom “üzenetét”, amely mint írás eleve elválasztja a kommunikációt az információtól, inkább olvasni tanácsos, mintsem elképzelni. Amikor fantáziálni akarunk a költői kép olvastán, jobban tesszük, ha inkább a szöveg utasításait követjük. Hogy ilyenkor mit képzelhetünk el és mit nem, afelől biztonsággal eligazít a jól – tehát irodalmi módon – olvasott műalkotás szövege. Ekkor is marad elég szabadságunk arra, hogy élvezetes maradjon a vele való találkozás. Még akkor is, ha az Odüsszeiát nem olvashatjuk azzal a szabadsággal, mint szeretnénk, tehát pl. személyes önéletrajzunk gyanánt.
Egy, a medialitás jegyében megírandó majdani összefoglaló magyar irodalmi áttekintés vajon átrajzolja-e majd az uralkodó kánonokat?
Való igaz, munkatársaimmal hamarosan elkészülünk egy magyar irodalomtörténettel, amelyet németül írunk a De Gruyter kiadó felkérésére. De abban a hitben nem ringatjuk magunkat, hogy éppen mi befolyásolhatnánk a magyar irodalmi kánon alakulását. Kánon ugyan mindig van, de amire vállalkoztunk, az csupán az irodalomtörténeti folymatok követése. Kétségkívül úgy azonban, ahogyan a folyamatokat átrendezte az utóbbi évtizedek élő irodalma. Mert a kánonok ügyében mindig az irodalom dönt, nem a kritikai recepciója. Egyébként pedig Toldy Ferenc, Horváth János és Németh G. Béla között alakult már annyit ez a kánon, hogy lássuk: a kánonnak mindig van autoritása. Csakhogy a kánon támadóinak bánatára - kánon nélkül nem lehetséges irodalom. Nincs kánontalan irodalom, vagy csak olyan, ami meg már nem irodalom, csupán beláthatatlan szöveghalmaz. (Annak viszont kifogástalanul “demokratikus”.) Ezért írhatta a kérdés egyik kiváló értője, hogy az irodalom nem egyéb, mint a kánon egyik funkciója.
A beszélgetést készítette:
Dr. Margócsy István
tanszékvezető egyetemi docens
XVIII-XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék
