Beszélgetés Frank Tibor egyetemi tanárral, az MTA doktorával

Mikor és hogyan került a kivándorlás a történettudomány látóterébe?

A migrációs tanulmányok sokak szemében amolyan senki földjén mozognak, hiszen olyan embercsoportokkal foglalkoznak, amelyek otthon, saját hazájukban már nem voltak a történelem szereplői, új, választott hazájukban pedig még nem váltak azzá. Az amerikai kivándorlás a világtörténelem addigi legnagyobb migrációs hulláma volt, először – érthető módon – az amerikai történetírásban és az amerikai társadalomtudományokban kapott komolyabb figyelmet, s hozzá éppen akkortájt, az 1920-as évektől, amikor a tömeges bevándorlást az Egyesült Államok törvényhozása és kormányzata igyekezett korlátozni. Magyarországon a migrációs stúdiumok komoly formában csak 1980 és 2000 között kezdődtek el, vagy legalábbis ekkortól fogva jelentek meg e kutatási téma legjelentősebb hazai mesterének, Puskás Juliannának könyvei, s ezzel nagyjából egyidejűleg a debreceni Orosz István és Rácz István, az Amerikában élő Tezla Albert és Várdy Béla, az emigráns Borbándi Gyula, illetve a tudománytörténész Hargittai István és Palló Gábor is publikálták idevágó munkáikat. Ez akkor áttörés volt, hiszen az amerikai magyarsággal, az emigránsokkal sokáig nem volt szokás, nem volt tanácsos foglalkozni: a hidegháború szelleme áthatotta a társadalomtudományt.

Beszélgetés Kulcsár Szabó Ernő akadémikussal, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatójával

Miért tartja fontosnak, hogy az irodalomtudomány új utakat nyisson a kultúratudomány felé?

Itt két, egymással történetileg nagyjából egykorú, 18. századi eredetű értelmezésmódról van szó. De míg a kultúratudományi késleltetve bontakozott ki, a másiknak óriási felhajtóerőt jelentett a 19. század. Mert a “modern filológiai” szakágazatok spektrumának kialakítását nagyban támogatták a 19. század – akkor mindenben regresszívnek még nem mondható – nacionalizmusai. A kulturalitás ezredfordulós értelmezése, amely az emberi előállítású világ primer mediális közvetítettségének tapasztalatát tekinti a kultúra elsődleges ismérvének, időközben rendkívüli mértékben kiterjesztette azoknak a kulturális technikáknak a világalkotó potenciálját, amelyeket a hagyományos kultúraértelmezés döntően még a szellemi-művészeti képzés és művelés körére korlátozott. Az emberi test mediális kiterjesztésének technikáit vizsgálva McLuhan például – az írott szótól és a számtól az írógépen át a térképekig és a fegyverekig – már jó fél évszázada szuverénnek és függetlennek ítélte a kultúraalkotás materiális tényezőit (Understanding Media, 1964). A mediális kutatási hangsúlyok az irodalomértelmezésben jelentős mértékben irányíthatják rá a figyelmet az irodalmi mű materiális megalkotottságára, a szövegek fono- és optomediális sajátosságaira. Egyáltalán, arra a jelenségre, hogy az irodalom médiuma maga sem homogén.