Beszélgetés Marosi Ernő akadémikus professzorral
Miért éppen a váradi Szent László-fejereklyetartóról – vagy ahogyan a turista jobban ismerheti: a győri Szent László-hermáról szól az előadás?
Mert úgy vélem, eléggé közismert emléke a magyar középkori művészetnek, azonban mindig ilyen vagy olyan szempontból szerepel a könyvekben és a tanulmányokban. Rá kellett döbbennem, hogy monográfiája máig nincsen. Nincsen annak ellenére, hogy a magyar művészettörténet-írás legnagyobb tudósai foglalkoztak vele — itt a teljesség igénye nélkül — Ipolyi Arnoldtól a régész László Gyuláig, Czobor Bélától Balogh Jolánig, Genthon Istvántól a közelmúlt nagy kutatójáig, Kovács Éváig. Nekem is módom volt két kiállítás kapcsán, 1987-ben, majd 2006-ban foglalkozni vele, s mindkétszer közelről is vizsgálni. Nem vonhatom ki magam a hatása alól, ahogyan ezt tapasztaltam tudós kollégáimon és kiállításrendező szakmunkásokon egyaránt. E hatás történeti tényezőinek igyekszem utánajárni.
Beszélgetés Nyomárkay István professor emeritus akadémikussal
Mikor és milyen ösztönzésre kezdtél nyelvtudománnyal, filológiával foglalkozni?
A nyelvek már kisiskolás koromtól érdekeltek. Szívesen tanultam németül, franciául és később az orosz sem okozott semmi nehézséget. Abban a tekintetben is szerencsém volt, hogy latinul is tanultam. Már általános iskolás voltam, hatodikos vagy hetedikes, amikor lehetőség nyílt rendkívüli latinra, így amikor gimnáziumba kerültem, humán tagozaton folytattam tanulmányaimat. Persze ekkor nem volt, nem is lehetett még szó a nyelvek tanulmányozásáról, de arról igen, hogy éppen a latin alapján áttekintést kaphassunk a nyelvek szerkezetéről, kialakuljanak grammatikai fogalmaink, s a későbbiek során tudjuk hová tenni a tanult jelenségeket. Kitűnő tanáraim voltak, először a Lónyay utcai református gimnáziumban, majd utána az Eötvös József Gimnáziumban is. Az ELTE Bölcsészettudományi (akkor még Nyelv- és Irodalomtudományi) Karán kezdtem tanulmányaimat.
Beszélgetés Frank Tibor egyetemi tanárral, az MTA doktorával
Mikor és hogyan került a kivándorlás a történettudomány látóterébe?
A migrációs tanulmányok sokak szemében amolyan senki földjén mozognak, hiszen olyan embercsoportokkal foglalkoznak, amelyek otthon, saját hazájukban már nem voltak a történelem szereplői, új, választott hazájukban pedig még nem váltak azzá. Az amerikai kivándorlás a világtörténelem addigi legnagyobb migrációs hulláma volt, először – érthető módon – az amerikai történetírásban és az amerikai társadalomtudományokban kapott komolyabb figyelmet, s hozzá éppen akkortájt, az 1920-as évektől, amikor a tömeges bevándorlást az Egyesült Államok törvényhozása és kormányzata igyekezett korlátozni. Magyarországon a migrációs stúdiumok komoly formában csak 1980 és 2000 között kezdődtek el, vagy legalábbis ekkortól fogva jelentek meg e kutatási téma legjelentősebb hazai mesterének, Puskás Juliannának könyvei, s ezzel nagyjából egyidejűleg a debreceni Orosz István és Rácz István, az Amerikában élő Tezla Albert és Várdy Béla, az emigráns Borbándi Gyula, illetve a tudománytörténész Hargittai István és Palló Gábor is publikálták idevágó munkáikat. Ez akkor áttörés volt, hiszen az amerikai magyarsággal, az emigránsokkal sokáig nem volt szokás, nem volt tanácsos foglalkozni: a hidegháború szelleme áthatotta a társadalomtudományt.
